A lakótelepi srácok kedvenc időtöltése a foci volt. Délután a sulit követően összegyűltek a lebetonozott dühöngőnél és csapatot választottak. Viktor és Feri volt a legügyesebb az összes gyerek között, így fej vagy írás alapon eldöntve a választási sorrendet ők rakták össze a két csapatot. A játékot mindenki komolyan vette, ment is a zrikálás a labda kergetése közben és időnként a keményebb belemenésektől sem riadtak vissza, de azért tudták ez nem vérre megy. Eleinte hol ez a csapat, hol az a csapat nyert. Amikor elfáradtak az eredményeket és a pályán történteket boldogan beszélték meg valamelyik tízemeletes épület lépcsőházában. De egyszer történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy ártatlan szituációban Feri felrúgta Viktort, akinek az esés következtében eltört a karja. Az esetet követően Feri hiába kért bocsánatot, többé a játék már nem volt ugyanaz. Viktor hetekre kiesett a játékból és ez nem tudta megbocsátani. Amikor végre visszatérhetett, rögtön javaslatot tett a szabályok megváltoztatására. Célját könnyen el tudta érni, a labda az övé volt, s ezzel könnyedén tudta zsarolni a többieket. Előbb-utóbb, ha vonakodva is, de mindenki belement Viktor feltételeibe. Ettől kezdve ő döntötte el a két csapat összeállítását, az ügyesebbeket a sajátjába tette, a gyengébbeket Feriébe. Ha új fiú költözött a lakótelepre és be szeretett volna állni a srácok közé, mindig Viktor határozta meg melyik csapatba kerülhet. Innentől kezdve természetesen mindig az ő csapata nyert, Feriéknek esélye sem volt a győzelemre. Megszűnt a játék utáni összetartás is a lépcsőházakban, az ellenségeskedés és a gyűlölködés szelleme lengte be a lakótelepet. Sok-sok idő telt el így. Megszokottá vált, hogy már a szülők sem köszöntek egymásnak, ha a gyerekük a másik csapatban játszott. Már-már természetessé vált ez a barátságtalan légkör, amikor egy új család költözött az egyik toronyházba. A család fiú tagja a költözést követően hamarosan megjelent a pálya szélén, Barcelona mezben feszítve. Mindenki várakozóan tekintett rá, hogy jelezze csatlakozási szándékát, de ő szótlanul leült egy padra és onnan bámulta a futkározó gyerekeket. A játék befejezése után Viktor nem is állta meg, hogy ne menjen oda hozzá.
- Viktor vagyok. Nem akartál volna beállni közénk?
- Péter vagyok. Nem. Nagyon bénák vagytok, nincs kedvem veletek játszani.
- Profi vagy? – kérdezte Viktor, rábökve a Barca mezre.
- Nem, csak tudok focizni – válaszolta Péter flegmán.
- Akkor mutasd meg nekünk holnap, hogy mit tudsz.
De másnap, sőt harmadnap sem került erre sor. Péter mindennap lejött a dühöngőhöz, más-más csapat mezében feszítve, de sohasem állt be játszani közéjük. Hiába kérlelték a többiek, akiknek elegük volt már Feri és Viktor rivalizálásából és állandó gyűlöletkeltéséből, abban bíztak hátha Péter visszahozza a régi szép békeidőket. Péter elhárította a kérést arra hivatkozva, hogy a kutyaütők szintjére nem ereszkedik le. Majd akkor áll be, ha lesz köztük olyan, aki legalább 100-at tud dekázni vagy az egyik kapuból háromszor egymás után eltalálja a túloldali kapufát. A gyerekek minden nap szorgalmasan gyakoroltak, hátha sikerül teljesíteni Péter feltételét, de mivel eléggé ügyetlenek voltak, a cél közelébe sem értek. Egyedül Feri és Viktor nem gyakorolt, sőt megpróbálni sem próbálták a feladat teljesítését. Mindketten rangon alulinak vélték, hogy Pétert vetélytársnak tekintsék. Egyik nap amikor a fiúk már javában játszottak, Péter a szokottnál később érkezett. A pad felé tartott, hogy elfoglalja a szokásos helyét, amikor a labda elhagyta a játékteret és Péter felé pattogott. Egy pillanatra megállt az élet a pályán, mindenki feszülten figyelte mi fog most történni. Péter megtorpant, de nem tehette meg, hogy ne vegye észre a felé közeledő játékszert. Felemelte a jobb lábát, hogy elegánsan visszarúgja a pöttyöst a pályára, de megcsúszott és a labda helyett a levegőt eltalálva, egyensúlyát vesztve bele esett a járda szélén levő pocsolyába. Az álom szertefoszlott, a lufi kipukkadt, a lakótelepi beton szürke végleg eluralta a tájat.
https://www.michaellackner.hu/